Áronka születésének története

Ez egy szokványos születés történet. Nincs benne semmi drámai, nincs benne fordulat, az a jó benne, hogy minden úgy ment, ahogy egy szülésnek kell - gondolom legalább is én.

Március 22-re írt ki a doktor bácsi minket, vagyis a szlengben járatlanok számára ez azt jelenti, hogy számításai szerint ez az a dátum, amikor Áronkának meg kellett volna születnie. Korábban a visszeres lábam miatt voltam 4 napot abban a kórházban, ahol később szültem. Mellettem az ágyban egy olyan néni volt, aki egy hetet kellett volna már szüljön, de nem jött össze. Életem első hosszas kórházi tartózkodását nagyon nehezen viseltem, ezért az volt a rémálmom, hogy Áronka is késlekedik majd, és nekem majd a kórházban kell feküdni, hallgatni mások horkolását és várni, hogy kimocorogja magát a baba.

De szerencsére nem ez történt. Március 22-én, vasárnap, még azt írtam egy SMS-ben a nővérkémnek, Editnek, hogy egy-két jósló fájást éreztem a derekamban, de még messze vagyunk a szüléstől. Este nyugodt stand-up comedy nézegetés volt - a jó poén, amire emlékszem: Guyrcsánynak megmondják, hogy a költségvetési hiány 50 milliárd forint, errefel ő kikerekedett szemmel megkérdi: mennyi? (járatlan embereknek, ez az ötöslottó reklámjának mondata).

Este lefekvés, éjjel érzem, hogy nyilal a hasam, menstruációs fájdalmaim lennének mintha. Úgy egy óra tájt, már tudatosult bennem, hogy ezek a szülési fájdalmak lehetnek - félóránként jött egy-egy fájás. De mivel nem a kórházban akartam aludni, úgy véltem, sokkal jobb, ha itthon várom meg, hogy tízpercesek legyenek a fájdalmak. Reggel úgy 4, fél öt felé ez már megvolt. Ekkor megébresztettem magam, szóltam Tiboromnak, hogy én most elmegyek tusolni, meg készülödni, mert hogy fájdalom van. Tibi kiugrott az ágyból, nagyon boldog volt, örvendett, és szerintem egy perc alatt menetfelszerelésben volt. No de nekem még hátra volt a kényelmes tusolás, akkor meg szóltam telefonon nővéremnek, hogy itt az idő, majd lazán átállítottam a csevegő programjaim üzenetét, hogy szüléshez készen állunk. Úgy hat óra felé indulhattunk el, hét óra körül már a Hungária körúton mendegéltünk, ekkor gondoltam nem árt, ha felhívom a szülésznőt, szóljak neki, hogy útban vagyunk a kórházba. A szülésznőt nem ébresztettem fel, hanem az éjjeli műszakból marasztaltam ott: kiderült a kórházban, hogy nem csak én, egy másik lány is igénybe vette szolgáltatásait. Egyébként meg tavaszi front lehetett vagy mi, mert a kórház megtelt szülni vágyó kismamákkal, ha nem lettek volna a fogadott szülésznők, akkor a szolgálatos nem is tudta volna levezényelni az összest.

Ahogy beértünk a kórházba, a szülésznő megvizsgált, és mondta, hogy tényleg jön a baba, egyujjnyi tágulás is van. Kényelmesen átöltöztem a hálóingbe - utálom a hálóinget, de a nadrágos pizsama szülésre alkalmatlan öltözék. Több kismamával az elő szülőszobában, vagyis egy közös teremben, ágyban vártuk az idő múlását. Újabb vizsgálat, majd a szülésznő átköltöztetett a hiper szuper szülőszobába. Eleinte még tudtam gyönyörködni a szobában, felszereltségében. A szoba egy folyosóra nyílt, ott sétálgattam fel és alá Tibivel, aki mobiltelefonjával mérte, hogy hány percesek a fájások - hát másfél percesekre sűrűsödtek. A szülésznő zenét tett, hozott egy labdát, hogy arra üljek - nem nagyon sikerült. Ez a része még vidám volt, kint meleg volt, zöldellt az élet.... Majd egy adott ponton a szülésznő kérésére felfeküdtem az ágyra, megvizsgált újra, ám ekkor hirtelen egy pukkanás szerű hang után melegség öntötte el a lábamat - elfolyt a magzatviz. Ezután kezdtek felgyorsulni az események, az ágyról már csak azután szálltam le, hogy Áronka megszületett. A fájások egyre sűrűbbek és egyre kibírhatatlanabbak voltak. Az epidurális érzéstelenítés szóba sem jöhetett - visszeres lábam miatt régebbről vérhígító injekciót kaptam, ez pedig kizárta az epidurálist. Tényleg felkészületlenül és tehetetlenül öntött el a fájdalom - próbáltam a felkészítőkön elmondottakat felidézni, lélegezni, összpontosítani.

Nem volt jó jel, hogy a magzatvizben magzatszurkot láttak, majd a baba monitor szerint Áronka szívverése lelassult. Ez kétszer is előfordult, ezért az orvos - aki közben a szülésznő hívására megérkezett - elkezdett aggódni, hogy akkor most mi lesz. Én már úgy nagyon éreztem, hogy nyomni kellene, ők pedig - mert időközben több orvos is megjelent ott, kis konzíliumot tartottak - azon tanakodtak, hogy legyen-e császármetszés vagy sem. Közben Tibi szőlőcukorral etetett, belém nyomtak pár liter szőlőcukor vagy milyen oldatot - végül is este ettem utoljára valamit. Beadtak még valami csodaszert, amitől a tágulás és a szülés is felgyorsult - teljes erőmből nyomtam már ekkor, az orvos bácsi is nyomta a hasamat, hogy hadd jöjjön ki az a gyermek. Tibi egy adott ponton, mondta, hogy már látja a fejét, még egy-két nyomás és kint is volt a baba. Nem sírt, emiatt aggódtam, és gyorsan el is vitték bebugyolálták, Tibi még nem is fotózhatott. Majd odahozták hozzánk pár percre, ahol láttam, hogy győnyőrű fekete haja van, no meg megszámoltam, hogy megvan az összes ujja. Majd gyorsan elvitték és inkubátorba helyezték - este tudtam megnézni csak, Tibi meg már csak másnap látta.

Ezután az anyuka összevarrása következett - gátmetszés is megvolt :-D. Az orvos és a szülésznő talál beszélgetni kezdtek, hogy milyen érdekes film is volt a Benjamin Button csodálatos élete - tényleg érdekes, majd nekem eszembe jutott, hogy ez a szülés, nem volt egy könnyű gyaloggalopp - erről már csak Brian életére tudtunk Tibivel asszociálni, majd ott a szülőasztalon, gátvarrás közben, és ha már több idegen is legintimebb testrészemet bámulta teljes érdeklődéssel, elkezdtük dúdolni az Always look at the bright side of life - la la la la la la la la.....kezdetű örökzöldet.

Áron első videója az anyaméhen kívül